John Lewis Gaddis

Tocqueville a 19. század elején megjósolta, hogy a jövő két szuperhatalma Oroszország és az USA lesz. A két ország közötti fejlődési hasonlóságok illetve az érdekütközések hiánya egyfajta együttérzést épített ki közöttük. Ezt az együttérzést a század végének közlekedési és hírközlési forradalma bontotta le: az amerikai közvéleményt sokkolták a hátborzongató nyomorról szóló oroszországi hírek.

A Szovjetunió és az USA először nem katonai téren töltötte be az Európában keletkező vákuumot. Az első világháború után ideológiájuk tört be a kontinensre. Wilson és Lenin világképe hasonlóan univerzális és determinisztikus; irányuk volt ellentétes. A két ideológiai áramlatra Európa a fasizmussal válaszolt: elutasította a kommunista világforradalmat éppúgy, mint a szabad liberális kapitalizmust. Európa gazdasági csődjét megelőzte ideológiai és etikai bukása!

BIZTONSÁG

A második világháború pillanatában a két szuperhatalom eltérően értelmezte a biztonság fogalmát. Mindez nagyban hozzájárult a hidegháború kialakulásához. Az USA demokratikusan választott vezetői a biztonságot kollektív jószágként értelmezték, amelyet senkitől sem lehet megtagadni. A pártállami Szovjetunióban nincs különbség a párt, az állam és a teljhatalmú diktátor személyes biztonsága között. A Szovjetunió érdeke Sztálin érdeke, és fordítva. A nemzetbiztonság az ő személyes biztonsága, amelyet a sztálini paranoia időszakában csak a potenciális ellenfelek fizikai elpusztításával tartottak garantálhatónak. Az eltérő értelmezés eltérő biztonsági stratégiához vezetett. Az USA a szövetségesek meggyőzésére, beleegyezésére épített. A Szovjetunió saját társadalmi rendszerét vezette be az elfoglalt területeken. ’Ez nem is történhetett másként’.

A két fél eltérő birodalomépítési dinamikát és technikákat vetett be. Sztálin háborús célja a területszerzés volt, amely a nagyorosz nacionalizmus céljait tükrözte (világforradalmi köntösben). Az USA birodalma már az első világháború után elkezdett épülni (dollárbirodalom), de csak Pearl-Harbour bombázása ébresztette rá az amerikaiakat, hogy védelmében katonai erővel is fellépjenek. Az amerikai birodalmat három intézményrendszerre kívánták építeni: globális katonai jelenlét, ENSZ, Bretton Woods-i gazdasági rend.

KOREA

Az európai hidegháború valós problémák miatt mélyült el. Ázsiában félreértések miatt! Kínát sem az USA sem a SZU nem tartotta alapvetően fontosnak. Kezdetben mindkét fél a japánok ellen küzdő nacionalistákat támogatta. Mao sikerei mindkét felet Kína-politikájának átértékelésére kényszerítette. Az USA számára Japán fontosabb volt a globális támaszpontrendszer szempontjából. Egy kínai-Tito vezette Kína nem borította volna fel a hatalmi erőegyensúlyt.

Mao szemlélete ugyanakkor Kína centrikus volt. Számára a második világháború csak egy periférikus eseménysor, amely elvonja a világ figyelmét az igazán fontos dologról: a Kína feletti uralom megszerzéséért folyó harcról. Mao személyes meggyőződése ideologikus volt: a világ vezető imperialista hatalma nem fogja hagyni, hogy Kínában a kommunizmus győzzön. A kínai vezetés az amerikaiak Csendes-óceáni jelenlétét (Fülöp-szigetek, Japán, Korea, Indokina) egy Kína elleni invázió előjátékának tartották. Mao hosszú álmatlan éjszakák után döntött úgy, hogy a koreai polgárháborúba beavatkozó amerikaiakkal megütközik (önkéntesek).

ATOMFEGYVEREK

A hidegháború kezdeti időszakának megértéséhez látni kell, hogy a hidrogénbomba megjelenéséig az atomfegyvert Nagaszaki és Hirosima alapján értékelték. Az 1945 augusztusában ledobott fegyvereket hatékonynak (gazdaságosnak) tartották, de nem kirívóan pusztítónak. Tokiót, Münchent vagy Drezdát ugyanúgy elpusztították a hagyományos fegyverek, mint Hirosimát! Az atomfegyvert mindkét fél pszichológia fegyvernek tekintette. A következő nagy háborút nem az atomkorszak fényében képzelték el, hanem a másodi világháború tapasztalatai alapján. A hidegháború katonai próbája a koreai konfliktus volt (masszív hagyományos fegyverkezéshez vezetett – USA megháromszorozta védelmi kiadásait, felfegyverezték az NSZK-t). A kölcsönös elrettentéshez kellett a hidrogénbomba és a célba juttatáshoz szükséges rakétatechnológia.

„A szovjet vezetés…a New York Times-ból értesült az atomfegyver előállításának lehetőségéről”, Laurence cikkéből, amely a maghasadás katonai jelentőségével foglalkozott. A cikket egy orosz származású történész kivágta a lapból és ásványkutató apjának postázta, aki a moszkvai tudományos akadémia tagja volt. Sztálin egész addig nem vette komolyan a kémiai anyagok erejét, amíg egy fiatal orosz fizikusnak (Fjodorov) fel nem tűnt, hogy az angol-amerikai szaklapokból eltűntek az atomfizikával kapcsolatos hírek. Az amerikai atomprogramot a titkosítás buktatta le!