Aquincum

A Dunántúli területeket Augustus (i.e. 27- i.sz. 14) császár parancsára szállták meg a római csapatok. A megszállás célja biztonságpolitikai volt: a birodalom keleti határainak védelme a Duna stratégiai jelentősége által. Az új provinciát jelentős katonai erők szállták meg, biztosítva ezzel az utak védelmét, elfojtva a helyi kelta törzsek lázadásait.

A helyi lakosság meglehetősen szegény volta ellenére viszonylag hamar utat talált Pannóniába a kereskedelem. A megszállást követő évszázadban elsősorban a katonaság jelentett piacot, később az új városok polgársága és a helyi törzsek arisztokráciája is hozzászokott az import termékek fogyasztásához.

A római városok lakosságát (Savaria, Scarbantia) leginkább Dalmatiából betelepített emberek alkották. A kereskedők Itáliából és Germaniából érkeztek.

A helyi és a betelepülő lakosság egybeolvadása, kultúrájuk keveredése az I. század végére hozott létre többé kevésbé egységes társadalmat. Ekkorra fejeződött be a provincia romanizációja. Az új viszonyok alapján került sor a provincia adminisztratív átszervezésére Traianus (98-117) császár alatt 105 körül: Pannoniát két részre osztották. Pannonia Inferior központja Aquincum lett.

Ettől kezdve Aquincum jelentősége megnőtt, a helytartó (legatus) a városban telepedett le. A II. században a város infrastruktúrája ugrásszerűen javult, kereskedelmi kapcsolatai tovább épültek (Gallia). A Duna kereskedelmi szerepét növelte a Rajnával való összekapcsolása. A beruházásoknak és a békés fejlődésnek köszönhetően a város és környékének lakossága jólétben élt, a civilizáció szinte összes vívmányát ismerte és átvette.

Hadrianus (117-138) császár alatt 124-ben Aquincum elnyerte a Municipium (város) rangot, amely további előnyöket biztosított a polgári lakosságnak a bíráskodás, adózás, szabad mozgás szempontjából. Ekkor Aquincum lakossága 10-12000 fő lehetett, a város önkormányzattal rendelkezett.

A város gazdasági életében meghatározó szerepet játszottak a libertusok (felszabadított rabszolgák), akik ha tehetségesek voltak az új városban könnyen felemelkedhettek, gyermekeik pedig már szabad polgárokként születhettek. Az előkelő városi vezető réteg és az arisztokrácia mellett a kézművesek adták a harmadik társadalmi rendet. Ők közös temetkezési és biztosítási alapokat (Collegium) tartottak fenn. A parasztok és rabszolgák érdekeit saját alapjuk patrónusa, egy befolyásos városi vezető képviselte. Aquincumban a rabszolga munka nem játszott komoly szerepet. Rabszolgákat csak az előkelő háztartások alkalmaztak. A mezőgazdasági munkákra a kelta törzsekből toboroztak idénymunkásokat.

Aquincum fénykorának, amikor a polgárság arra használhatta vagyonát, hogy megbecsülést és társadalmi felemelkedést vásároljon magának, a II század második felében Marcus Aurelius (161-180) uralkodása alatt vetett véget a markomann-szarmata-quad háború (167-180).

A század végén Aquincum romokban állt. Az újjáépítés, új lakosság betelepítése (részben az eraviscus lakosság befogadásával, részben kisázsiai, balkáni és észak-afrikai bevándorlókkal) a III. évszázad elejére fejeződött be. Aquincum 194-ben emelkedett Colonia rangra. A restauráció során a város lakosságát felduzzasztották: ekkor a polgári és katonai településeken 40-60 000 ember élhetett.

212-ben Caracalla (211-217) kiterjesztette a római polgárjogot a birodalom szabad lakóinak legnagyobb részére. A hadsereg előléptetési rendszerét is liberalizálták. A birodalomban ekkor komoly polgárháború tört ki, amelyben az Aquincumban állomásozó légiók is kivették részüket. Az évtizedes háború alatt a kereskedők tönkrementek, a bizonytalan körülmények között a provincia nagyobb városai önellátásra kényszerültek. Megszűnt az addig megszokott magas életszínvonal és civilizáció. Az adóterhelés alól a szabad birtokos úgy menekültek, hogy földjeiket eladva valamelyik gazdag patrónus védelmét keresték.

A IV. század elején a központi kormány egyetlen támaszát a hadseregben látta: a katonáknak szinte minden kiváltságot megadott. Aquincum visszafejlődött azzá, ami meghódítása után volt, a katonai tábort kiszolgáló iparvárossá.
A század folyamán a keleti barbár betörések felerősödtek. A folyamatosan pusztított határvidékről elköltöztették a helytartóságot 294-ben Sophianéba. Az áthelyezéssel párhuzamosan Diocletianus császár (284-305) közigazgatási reformot is hirdetett, amely gyakorlatilag a nullára degradálta Aquincum városi önkormányzatát.

A vérzivataros évszázad során a korábbi Collegiumi szervezetek felbomlottak. A lakosság megváltást hirdető vallási közösségekbe tömörült. A társadalmi kasztrendszer élén a katonacsaládok álltak. Az adók és a katonáskodás elől a parasztok elmenekültek. A birodalom gazdasági teljesítménye minimálisra csökkent.

A biztonság helyreállítására Valentinianus császár tett egy utolsó kísérletet 372-374 között. Aquincum katonai infrastruktúráját ekkor nagyon megerősítették. A véget azonban nem tudta elkerülni: a sanyargatott lakosság a betörő ellenségben felszabadítót látott és csatlakozott hozzá. A barbár betöréseket megakadályozni hivatott limest már nem védték katonák. A birodalom ekkor germán és szarmata népcsoportokat fogadott be. A Pannoniát védő erődökbe ők költöztek. A római közigazgatás képviselői az V. század elején hagyták el Aquincumot.