A történelem újra-kezdődésének időszakát éljük? Kagan, a transzatlanti vita egyik nagy alakja, a Vénusz kontra Mars allegória atyja, korunk egyik nagy realistája, most a történelem visszatérését tételezi.
Kagan szerint a 21. század konfliktusait három nagy küzdelem fogja meghatározni: egyrészt a kiújuló küzdelem a hatalomért és befolyásért (új geopolitikai kor) másrészt a nagy narratíva, a demokráciák és az autokrata rezsimek küzdelme, harmadrészt az iszlám fundamentalizmus egyre reménytelenebb harca a modernitás ellen. Ahogy ez a három küzdelem keveredik úgy válik egyre távolabbi álommá a kanti örök béke.
A hidegháború utáni új világrend egy átmeneti időszak volt csupán, amelyet az a különleges geopolitikai helyzet jellemzett, hogy csak egyetlen nagyhatalom maradt a színpadon. A nagyhatalmak közötti versengés hiánya – és ezzel a történelem végét ünneplő optimizmus - az orosz nemzeti érdek átértékelésének eredménye volt.
A történelem végének jóslata két alapvető feltételezésből indult ki: 1, a világ valamilyen ideális állapot felé halad, a fejlődés vége egy békés világrend lesz, amelyben a jog uralma lesz meghatározó; 2, a kereskedelem megelőzi a konfliktusokat, a geopolitikát (geopolitics) felváltja a geoökonómia (geoeconomics). Kagan szerint azonban naivitás lenne vakon hinni a felvilágosodás fejlődés eszményében, hiszen ez a hit már a 20. századi világháborúk előtt is létezett. Ami a kereskedelmet illeti, a nagy kereskedő nemzetek - Athéntól Nagy-Britanniáig - mindig agresszív külpolitikát folytattak, hogy megvédjék távoli gazdasági érdekeiket. A szép új világ már csak az emberi természet miatt sem valószínű: Kagan igazi realistaként tételezi az emberi természetben rejtőző hatalmi harcot, az elismertség és a megbecsültség iránti igényt.
„If Russia was where history most dramatically ended two decades ago, today it is where history has most dramatically returned.” A 90-es évek megaláztatásai után Oroszország drámai fordulatot vett az ezredfordulón: a putyini „szuverén demokrácia” modell alapjai a belső centralizáció és a tradicionális hatalmi külpolitika. Oroszország egy gyorsan fejlődő nagyhatalom, amely büszke nagyságára és igényt tart a nagyhatalmi elismertségre. De nem csak az orosz külpolitika intéz kihívást a nyugati liberális világrend ellen.
A következő évtizedek leginkább meghatározó konfliktusa a demokráciák és az autokrata rezsimek közötti lesz. A kínai és orosz autokráciák a nyugati liberális demokráciától alapvetően eltérő, a maguk szempontjából viszont koherens világnézetet vallanak az állam-társadalom-egyén viszonyáról. Az autokrata rezsimek abban hisznek, hogy széttöredezett társadalmaiknak erős központi kormányra van szükségük, amely biztonságot és stabilitást teremt. Véleményük szerint a nyugati típusú demokrácia káoszhoz vezet, amely az eredménye a megaláztatás és a szegénység. A nemzeti érdekek külső képviseletéhez pedig erős hadsereg és külső befolyástól mentes belső uralom szükséges. Az autokrata rezsimek vezetői szerint nem a demokrácia a legjobb kormányzati forma, mivel az a csőcselék uralma.
Az autokrata kormányzati forma a történelemben sokkal gyakoribb forma, mint a demokrácia. Ennek ellenére korunk autokráciái kisebbségben érzik magukat egy demokráciák uralta világban. Mivel kül- és belpolitikai érdekeik egybeesnek – nevezetesen a kormányzati forma fenntartása – legfőbb külpolitikai törekvésük a világ biztonságosabbá tenni saját maguk számára. Ez elsődlegesen azt jelenti, hogy igyekszenek kiterjeszteni befolyásukat a szomszédos területekre, másodlagosan pedig, hogy igyekszenek támogatást és védelmet nyújtani a világ távolabbi részein található autokrata rezsimeknek!
Az autokrata rezsimek újjáélesztették a 19. századi nagyhatalmi geopolitikát: a világot befolyási övezetekre és érdekszférákra kívánják osztani. Az így létrehozott sakktáblán az autokrata rezsimek egymást szövetségesnek tételezik, miközben a nemzeti szuverenitás elvére hivatkozva igyekeznek akadályozni a demokrácia terjedését. Az autokrata rezsimek azonban nemcsak ideológiai kihívást jelentenek: elsősorban a kínai gazdasági modell vált rendkívül vonzóvá a világ számos országa számára.
A 21. században a korábbi előrejelzésekkel szemben valószínűleg nem a vallás, a gazdasági rendszer, esetleg a földrajzi fekvés vagy a civilizációs törésvonal, hanem elsősorban a kormányzati forma lesz a geopolitikai igazodás fő kérdése. A keleti demokráciák (India, Japán, Ausztrália) megújult erővel keresik az USA szövetségét, miközben a különböző civilizációkhoz tartozó Oroszország, Kína, és muszlim közép-ázsiai szövetségeseik a Shanghai Együttműködési Szervezetbe tömörülnek. A demokráciák közötti szolidaritás világszerte növekszik – éppúgy, ahogy az autokráciák egymás iránti vonzalma.
A liberális demokráciáknak el kell kezdeniük gondolkodni azon, hogyan fogják megvédeni érdekeiket egy olyan világban, ahol a növekvő hatalmú autokráciák ismét komoly kihívást intéznek a nyugati értékek ellen. Az új világrendben az ENSZ működésképtelen lesz. Az autokrata rezsimek egymás iránti szolidaritása paralizálja az ENSZ intézményeit. A „nemzetközi közösség” kifejezés már most értelmét vesztette (Szudán, Zimbabwe, Irán).
Kagan javaslata a demokráciák globális szervezete – League of Democracies – rendszeres politikai konzultációkkal. A szervezet célja a demokrácia iránti elkötelezettség bizonyítása; az erőforrások összevonása; új típusú legitimitás megteremtése olyan nemzetközi ügyekben, amelyben az autokráciák paralizálják az ENSZ munkáját. A demokrata liga feladata a demokrácia támogatása, terjesztése. A demokrácia terjedése ugyanis megmutatja az autokrata rezsim gyengeségét – a belső legitimitás hiányát. Épp ezért a legfontosabb feladatok közé tartozik a demokratikus mozgalmak támogatása Oroszországban és Kínában.
