Eheti

Lengyel és Tölgyessy elemzik a hazai helyzetet. Tölgyessy megállapítja: nincs kiút, a polgárháború folyik tovább, mindenki ott küzd, ahol tud és ahol erösebb. Lengyel szerint a közeljövöben megegyezési kényszer lesz, ideje lenne lehiggadni.

Újságosnál egy blikkolvasó bácsi a tüntetök közé lövetne. No comment.

Egy német tanulmányról szól a "Gyakornok generáció" címü cikk. Hasznos megjegyezni az idézett személyzetist: akinek ötnél több gyakornoki idöszaka van, azt már nem hívják vissza, mert az a jelölt nem tudja mit akar!

A leglrdekesebb cikk Kenneth Rogofftól a "Mit tehet a Valutaalap?"

"Amikor a világ pénzügyi vezetői a múlt héten Szingapúrban, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közös közgyűlésén találkoztak egymással, volt egy kiemelten fontos kérdés, amellyel szembe kellett nézniük.

Nevezetesen: rá lehet-e bírni az IMF legnagyobb tagjait, hogy segítsenek a globális kereskedelem óriási egyensúlytalanságaiból fakadó kockázatok megszüntetésében.

PÉLDÁTLAN HELYZET. Az Egyesült Államok az idén durván 800 milliárd dollár hitelt vesz fel külkereskedelmi hiányának finanszírozására. Bármily hihetetlenül hangzik is, az ország a globális nettó megtakarítások mintegy kétharmadát szívja föl, ami történelmileg példátlan helyzet. Noha ez az eladósodási folyamat zökkenőmentesen is véget érhet - erre számít Ben S. Bernanke, az amerikai Federal Reserve elnöke -, a világ pénzügyi vezetőinek többsége okkal tart egy hirtelen átrendeződéstől, amely minden bizonnyal a dollár nagyarányú leértékelődéséhez vezetne, s talán még súlyosabb következményekkel is járna. Amíg a politikacsinálók továbbra is ölbe tett kézzel ülnek, nem nehéz elképzelni egy vészes globális gazdasági lassulást vagy akár egy pusztító erejű pénzügyi válságot.

Fed elnökének igaza van abban, hogy a puha landolás a legvalószínűbb kimenetel, a józan ész mégis azt sugallja, hogy célszerű volna egyezségre jutni néhány megelőző intézkedésben, még ha ez azt jelenti is, hogy az Egyesült Államoknak, Kínának és a globális egyensúlytalanságok más okozóinak keserű pirulát kell lenyelniük. Sajnálatos módon a nagy országok politikusait nehéz rávenni arra, hogy a hazai ügyeiken kívül bármi mással is foglalkozzanak. Bár az összehasonlítás nem tisztességes, eszünkbe jut a mondás az IMF „rokonáról”, az ENSZ-ről: „Ha két kis ország között támad vita, az ENSZ közbelép, és eltűnik a vita. Ha egy kis és egy nagy ország között támad vita, az ENSZ közbelép, és eltűnik a kis ország. Ha két nagy ország között támad vita, eltűnik az ENSZ”.

Szerencsére az IMF egyelőre nem tűnt el, még ha néhány nagy szereplő nem is hallgatja szívesen a mondandóját. Rodrigo Rato, az IMF spanyol ügyvezető igazgatója okkal ragaszkodik ahhoz, hogy Kína, az Egyesült Államok, Japán, az Európai Unió és a nagy kőolaj-exportáló országok - utóbbiakban képződik ma a legtöbb új tőke - mind tegyenek konkrét lépéseket a válság kockázatának mérséklése érdekében. Ilyen lépés lehet a nagyobb árfolyam-rugalmasság Kínában, és talán egy olyan ígéret az Egyesült Államok részéről, hogy jobban elkötelezi magát a fiskális restrikció mellett. Az olajexportáló országok cserébe azt vállalhatnák, hogy növelik a belső fogyasztásra szánt kiadásokat, ami megdobná importjukat. A deflációs időszakból kijutó Japán megígérhetné, hogy soha többet nem folyamodik masszív intervencióhoz fizetőeszköze erősödésének megakadályozása céljából. Európa pedig megfogadhatná, hogy nem fojtja el a fellendülést olyan, rosszul időzített új adókkal, amilyeneken például ma Németország gondolkozik.

Sikerülhet-e az IMF-nek tető alá hoznia egy megállapodást? Rato szerencséjére a globális egyensúlytalanságok kezelése olyan játszma lehet, amelyben minden résztvevő nyer.

LEHETŐSÉGEK. Kínának például erősebb jüanra van szüksége ahhoz, hogy csillapítsa az exportágazatokban dúló beruházási lázat és ezzel csökkentse a múlt évtizedbelihez hasonló összeomlás esélyét. Az Egyesült Államokban a fosszilis üzemanyagok adójának meredek emelése nemcsak az államháztartás egyenlegét javítaná, hanem a globális felmelegedés kezelése szempontjából is üdvös volna. Európában a gazdaság ciklikus felívelése nyomán az adókulcsok emelése nélkül is nőni fognak az adóbevételek, ezért nincs értelme azt kockáztatni, hogy elfojtják az újonnan beindult fellendülést.

Ha az Egyesült Államok jelenlegi eladósodásának sírás lesz a vége, s ha a világ vezetői nem segítik az IMF-et a válság elhárításában, a történelem nem fog kegyesen bánni velük. Jogos lesz a vád, hogy nem vették észre a szemük előtt kibontakozó katasztrófát. Bízzunk benne, hogy a globális diplomáciában ez alkalommal csak jókora egyensúlytalanságok tűnnek el, nem pedig a kezelésükre hivatott vezetők és intézmények."